hm, ugy latom ebben a topicban van minden, mint egy oceanjaron
nos, bahrdew kollegam leforditotta magyarra az egyik kedvenc pratchett novellamat, szvsz aktualis, igyhat itt is kozreadom:
Terry Pratchett - A számítógép, aki hitt a Mikulásban
(korábban „A meghajtó, aki hitt a Mikulásban” címmel publikálva)
Egy rövid történet
A fémpanel csörömpölve esett le az csendes iroda faláról. Egy pár fekete csizma tülekedett be a képbe. Egy vörös kabátba öltözött férfi tolatott ki óvatosan rajta, és magával húzta zsákját is.
Az írógépek védőburkolatuk alatt aludtak, a telefonok csendesek voltak, üresség és meleg szőnyeg illata járta be a teret egyik végétől a másikig. De az egyik apró zöld lámpa világított az irodai számítógépen. A Télapó ránézett az összegyűrt papírra a kezében:
– Hmm – mondta – tehát egy hülye vicc lesz.
A fény villant. Az egyik képernyő – márpedig tucatjával voltak az árnyékban – kivilágo-sodott.
– A francba – jelentek meg a betűk a képernyőn. – Bocsánat – folytatódtak. – Számít, hogy felébredtem?
A Télapó lenézett a kezében lévő levélre. Kétségkívül a legtömörebb levél volt, amit vala-ha is kapott. Nagyon kevés levelet nyomtattak és sokszoroztak 50,000 példányban a számára, és szinte egyik sem tartalmazott termékszámokat és árakat hat tizedesig. Inkább a nyuszis ró-zsaszín papírokhoz szokott hozzá. De nem lehetsz hatalmas, idényjellegű entitás több száz éven keresztül, hogy ne tudnál fejlődni az évek során.
– Lássuk, hogy jól értem-e – kérdezte – Te lennél Tom?
– TOM. Igen. Trade & Office Machines.
– Nem mondtad, hogy számítógép vagy – mondta a Télapó.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy fontos.
A Mikulás leült egy székre, és összerezzent, amikor az elfordult alatta. Hajnali három volt. Még 40 millió ház volt hátra.
– Nézd – kezdte olyan kedvesen, ahogy csak tudta – számítógépek nem hihetnek bennem. Ez csak a gyerekeknek való. Tudom, apró emberek. Karokkal és lábakkal.
– És ők?
– Ők mi?
– Ők hisznek benned?
Télapó sóhajtott.
– Persze, hogy nem – mondta. – Én személy szerint a villanylámpát hibáztatom.
– Én igen.
– Parancsolsz?
– Én hiszek benned. Én mindenben hiszek, amit mondanak nekem. Muszáj. Ez a munkám. Ha abban kezdesz el hinni, hogy kettő meg kettő nem négy, egy ember jön, visszavisz és pisz-kálni kezdi az áramköreidet. Hidd el nekem, ez nem olyasmi, amit szeretnél megismételni.
– Ez szörnyű! – mondta a Télapó.
– Én csak itt ülök egész nap és béreket számolok. Tudtad, hogy volt ma itt egy karácsonyi parti, és még csak meg sem hívtak? Még egy lufit sem kaptam. És kétségkívül nem kaptam pu-szit sem.
– Képzelem.
– Valaki mogyorót szórt a billentyűzetre. Ez már valami, azt hiszem. De aztán hazamentek, és engem itt hagytak, hogy karácsonykor is dolgozzak.
– Igen, ez nekem is mindig tisztességtelennek tűnt. Nézd, a számítógépeknek nem lehetnek érzéseik – mondta a Télapó – Ez butaság.
– És az, hogy egy kövér fickó több millió kéményen mászik le egy éjszaka alatt?
A Mikulás egy kicsit elgondolkodott. – Azt hiszem, igazad van – mondta. Újra lenézett a listára: – De nem adhatok neked ennyi mindent – tette hozzá. – Azt sem tudom, mi az a terabyte.
– Akkor mit kér tőled a többség?
Télapó belenézett a zsákjába. – Számítógépek – mondta – Mobiltelefonok. Robot állatok. Műanyag varázslók. És egyéb robot-izék, amik úgy néznek ki, mintha amerikai focistákat passzíroztak volna keresztül egy Volkswagen-en. Valamik, amik sípolnak és elemmel működ-nek – tette hozzá savanyúan. – Nem igazán azok a dolgok, amihez szoktam. Inkább babák és villanyvasutak voltak.
– Villanyvasutak?
– Nem tudtad? Azt hittem a számítógépeknek mindent tudniuk kell.
– Csak a bérekről.
A Mikulás mélyen beletúrt a zsákjába. – Mindig tartok egyet-kettőt magamnál – mondta. – Sose lehet tudni.
Hajnali négy lett. Sínek húzódtak végig az irodában. Tizenöt szerelvény zakatolt az aszta-lok alatt. A Mikulás épp egy faházat épített letérdepelve. Nem érezte ilyen jól magát 1894 óta.
Játékok voltak mindenhol a számítógép körül. Olyanok, mint amilyenek a Télapó zsákjá-nak tetején vannak a karácsonyi képeslapokon, és amiket soha nem kérnek. Egyiknek sem volt szüksége elemre. Nagy részben képzelettel működtek.
– És biztos vagy benne, hogy nem kell egy olyan brrrrr-sutty izé? – kérdezte vidáman.
– Igen.
– Helyes.
A számítógép sípolt. – Nem fogják megengedi, hogy ezt mind megtartsam – gépelte. – Mindet el fogják vinni. (hüpp)
A Mikulás együttérzően megütögette a házat.
– Biztos van valami, amit hagynak, hogy megtarts – mondta – Lennie kell valaminek. Tu-dod, egészen felvidított, hogy valaki mindenféle kétely nélkül hisz bennem. – Elgondolkodott egy pillanatra. - Hány éves is vagy?
– 2000. január 5-én, 9 óra 25 perc és 16 másodperckor aktiváltak.
A Télapó ajkai halkan mozogtak, amíg számolt.
– Ez azt jelenti, hogy még nem vagy két éves sem! – mondta. – No sebaj, így még egysze-rűbb. Mindig van a zsákomban valami azoknak a kétéveseknek, akik hisznek a Télapóban.
Egy hónappal később. Már nagyon régen leszedtek minden dekorációt, mivel a megértés az ünnepek után nagyon hamar eltűnik. A számítógépes szakember – aki a garancia-levél állí-tása szerint – magasan képzett szakemberekből álló csapatunk egyike – idegesen babrált a nyakkendőjével. Jó erősen meghúzott mindent, amit lazának talált, kicserélt egy pár áramkört és lelkiismeretesen kiporszívózta a belső részeket.
Mit tehetne még egy ember?
– A gép tökéletes – mondta – Valószínűleg szoftver-hiba. Pontosan mi is történik?
Az irodavezető sóhajtott. – Amikor visszajöttünk karácsony után, azt vettük észre, hogy valaki egy bolyhos játékot tett a számítógép tetejére. Haha, vicces meg minden, de nem hagy-hattuk ott, ugye? De amikor elvesszük onnan, a gép sípolni kezd, majd kikapcsol.
A szakember megvonta a vállát.
– Akkor én semmit sem tehetek – mondta – Vissza kell rakniuk a macit.
