Szeretem Thanost és a Végtelen... történeteket, de meg kell, hogy mondjam, hogy ez a történet csalódást okozott nekem. Leginkább a rajzai. Thanost, amikor a szerelmével beszélget, többször is annyira IQ 20-as intelligencia hányadosra utaló arccal árbázolták, hogy az valami borzalmas. Oké, hogy meglepődik és meghökken, na de az a bután elnyílt száj, értelmetlenül elkerekedő tekintet... a hideg kirázott tőle.
A történet sem volt egy nagy eresztés, bár a egy akkora történetfolyamba, mint a Végtelen Mélység nem is lehetett volna jól beilleszteni két pillanat közé egy nagylélegzetű valamit. De akkor is, valahogy iszonyatos hiányérzetem volt.
Ráadásul, az általam ismert későbbi történetekben soha nem votl utalás arra, hogy ez valóban megtörtént, a szerelme nem kérte számon, hogy teljesítette-e ígéretét, szóval lehet, hogy Thanosnak igaza volt, és [span style=\'color:#000000;background:#000000\']mindez meg sem történt.[/span]
Ja, és persze a szokásos következetlenség a Marvel íróitól, bár pont nem azoktól akik ezt a történetet írták, ugyanis ha jól emlékszem, akkor a Bosszú Angyalai: Az Égi küldetés (Avengers: The celestial quest) képregényben volt az, amikor szíve csücske először szólt hozzá direkt. A nyakam nem tenném rá, de nekem nagyon így rémlik.
A honosítással magával nem volt semmi gond, de számomra ez nem egy maradandó történet.