Nagyon off: Talán ez az egyetlen ami bejön, a másik az a Spawn (az is inkább a képi világa miatt).
Gyerekkoromban gyüjtöttem a Pókembereket, az akkor tetszet, de sajnos nem voltak sokáig a birtokomban. Mai szemmel visszanézve már látom azokat a "hibákat" és számomra gyenge pontokat amit akkor nem vettem észre. Nem szeretem ha valami több szálon is fut, és a Pókember, X-men ilyen, ráadásul ezek gyakran ellentmondásokba kerülnek saját magukkal is. Hol ez hal meg, hol az, klónók, csodák, magyarázatok nélkül; alternatív univerzumok, stb. a végtelenségig, amível nem lenne baj ha mértékkel csinálnák, de ezeken inkább csak nyerészkedik a kiadójuk, nem egy jól átlátható történetvonal húzodik meg mögöttük. Ráadásul az X-menben feltünnek időnként röhejes (számomra, mielőtt valaki belémkötne) képességű karakterek is, az ilyeneket meg nem szeretem, ide illik is a WH40K előszava a "valódi" hősökről. Pókemberben az állandóan visszatérő Osborn család az ami pl. eltaszított a sorozat mellől: időnként egy monumentális csatában összecsap valamelyikkükel, azt hinnéd végre győzött, aztán rövid idő múlva visszatér, jelentősen megerősődve... soha véget nem érő folyamatot alkotva ezzel. Ez több ellenségére is igaz, nállam pedig nem jön be hogy folyton az a tucatnyi ellenség van recirkuláltatva, elpusztíhatatlanul, és normális magyarázatok nélkül, holott több komoly sorozat is fut(ott) párhuzamosan, így igencsak elkellenének a jó ötletek, lehetne kisérletezgetni, de ne az önismételgetés irányába.
On: Az F4-et nem ismerem igazán, ezért csak megelőlegezem a bizalmat neki, azalapján a pár szám alapján amit láttam eddig. Tetszenek a karakterek, az is, hogy legalább annyira esendőek mint amennyire keménynek tűnnek (Lény). Azok az elgondolkodtató vékony szálacskák amik megbújnak a háttérben (ezeket már leírtátok ti is: Szobor - szobrász párhuzam, Fáklya segítőkészsége, és ahogy kiáll az igazság érdekében, és az is hogy (eddig így szűrtem le) a társadalom sokkal többet vár el tőlük mint amit tenni tudnak, ők pedig próbálnak megfelelni ennek. Ez a magánéletükre fokozottan igaz) Valahogy nálluk inkább érzem azt hogy hősök lennének, akik fel tudják vállani magukat, és nem bújnak el a háttérbe, hétköznapi embernek tüntetve fel magukat, mint a többiek teszik. Aztán ott van az a gondolkodásmódjuk hogy eleve egységként gondolkodnak, pontosan ismerve a saját korlátaikat. És a történetek úgy vannak megvalósítva hogy próbálnak legalább valamiféle választ adni az eseményekre, nem csak úgy odateremnek a dolgok a semmiből, amit erővel úgyis meg lehet oldani.
A bálványozás amit az átlagemberek éreznek írántuk, jót tesz a róluk kialakult képnek, mert érdekes viszonyítási alapot tud nyújtani az emberi oldaluk hangsúlyozására. Ezt én személy szerint csak itt éreztem ilyen erősen, a többi szuperhősnél már nem annyira. Igaz nem ástam bele olyan mélyen magam hogy ezek a szálak azoknál is feltünhessenek, mert amit pár sorral feljebb leírtam az elriasztott már korábban tőlük.
Ami pedig már szubjektív dolog az az, hogy tetszik Byrne rajzstílusa, én szerintem ha előveszük az akkori képregényeket és összehasonlítjuk mások stílusával, akkor érezhetően van benne valami plusz, de ezt már nem tudnám megfogalmazni hogy mi... talán az lehet hogy ő írja és rajzolja is a sorozatot ebben az időszakban, így teljesen egy egységgé tudja kovácsolni a képeket a történettel..., vagy nem tudom. De lényeg hogy ott van.
Reméllem hogy ezzel a néhány nyomi sorral amit idevetettem nem haragítottam magamra senkit, nem ez volt a szándékom. Amit leírtam az a saját szegényes ismeretemből táplálkozik, ezért lehet (sőt..) hogy bizonyos dolgokat rosszul látok.
