(azért hihetetlen, hogy ide is írok?
)
Mindenekelőtt el kell mondani, hogy páran superherohater-ént tartanak számon. Pedig az Ég rá a tanúm, hogy én nagyon igyekszek és próbálom olvasni/megszeretni ezen típusú képregényeket, de ha nem ütik meg a mércét, akkor mit tehetek ellene? Persze az én készülékemmel lehetnek a gondok, például, hogy már túl idős ahhoz, hogy ezeket a témákat abszolválja.
Mindenestre szorgosan próbálkozok, hátha... Főleg, ha olyan leírásokat olvasok, melyek sokszor élvezetesebbek, mint maga a képregény, amiről szólnak. Így jártam a Brethless című film kapcsán is, ahol Richard Gere olyan szívhez szólóan mesélt a Silver Surferől. Nosza, elő is kerestem néhányat belőle, lehet rosszul választottam ki a füzeteket, de csalódottan tettem le őket. Néhány honosítottba is beleolvastam, és bocsánat a kifejezésért, de szánalmasak voltak.
Nemrég egy horvát képregényes portálon olvastam egy Surfer képregény leírást, amit igencsak magasra pontoztak az olvasók is. És mivel elég jól fedi az ízlésemet az ott jó értékekkel bíró képregényhalmaz, gondoltam megpróbálkozok vele (közben kiderült hogy Esad Ribić rajzolta, aki horvát, így talán kissé szubjektív a horvátok rajongása).
A címe Silver Surfer:Requiem és a további irományom tartalmazhat spoilert.
Egy négy részes mini, JMS írta és arról szól, hogy a Surfer haldoklik és kevesebb mint egy hónapja van hátra az életből.
Az első füzetben Reed Richardstól kér segítséget, aki diagnosztizálja a halálos kórt, de nem tehet már érte semmit. Sue a sírógép szerepét tölti be, ami egyébként az egész képregény hangulatára jellemző. Nincs bajom a melankóliával, viszont úgy vettem észre, hogy a szuperhős képregényekben túlzásokba esnek az érzelmek (és egyéb más tulajdonságok) bemutatásával. A túlzás a karikatúra eszköze, ebben a képregényben pedig nincs helye neki. Az érzelmi túlcsordulás szirupossá válik és ragacsos lesz tőle az egész. Silver Surfer nem esik apátiába, inkább azt tervezi, hogy tartalmasan tölti el a hátramaradt idejét.
Első állomása a választott szülőbolygója, a Föld körüljárása, ami a második füzetben ott torpan meg, hogy segít Pókembernek egy bűnöző elfogásában. Majd Pókembertől kér tanácsot(?), hogyan tehetné jobbá az emberiséget. Pókember számomra végig antipatikusan viselkedik, maga a brainstormingja a világmegváltásról is elég nagy marhaságnak tűnik. De végül ki is mondja a nagy igazságot, hogy végül is a szuperhős feladat nem világmegváltásra teremtetett, csak a bűnüldözésre korlátozódik. A füzet mégis ötletesen zárul, egy remek „adománnyal” a Surfertől az emberiség számara.
A harmadik füzetben a gyors földi körút után Surfer a deszkáján a szülőbolygója felé veszi az utolsó utját. Útközben belebotlik két faj generációkon át tartó véres vallási háborújába. Döntést várnak tőle, hogy kettőjük közül ki mellett áll az igazság. Surfer a béke hírnöke, így nem dönti el a háború menetét, hanem megteremti a békét. Érdekes gondolattal búcsúzik „Ha a szent helyeket nem perzselheti fel a háború tüze... akkor tegyetek minden helyet szenté. Ha a szentemberek érinthetetlenek a háborúban... tegyetek minden embert szenté”. Ez az a rész, ami különösen tetszett nekem és ha sikerült volna minden füzetet hasonlóra alkotni, akkor megemeltem volna a kalapomat
A negyedik füzetben hazatér a bolygójára, ahol mindenki siratja és búcsúztatja, még Galactus is eljön a temetésre, részvétét nyilvánítani... és Silver Sufer meghal.
A rajzok tényleg csodálatosak, a történet is tetszik, szép, érzelemmel teli. Az egyetlen negatívum számomra a már említett túlzás.
Csak ajánlani tudom, meg olyannak is, mint én, aki nem járatos a szuperhősök világában.
