DC hősöket azért emlegetnek gyakrabban, mert a DC-nél ikonokat teremtettek, míg a Marvelnél hétköznapi embereket. Pont ezért könnyebb manapság úgy érezni, hogy könnyebb azonosulni a marvel szereplőivel, mert alapvetően esendőnek vannak ábrázolva. Másfelől pont ez a bajuk, hogy ha nagyon megnézi az ember, akkor állandóan nyavalyognak valamin. És nem csak Pókember, akinél 30 éven keresztül legalább ötoldalanként fel kellett emlegetni, hogy meghalt Ben bácsi, meghalt Gwen Stacy, meghalt a fene tudja, még ki.
A DC ezzel szemben elvonatkoztat. nem szereplőik vannak, hanem eszmék megtestesülései. Superman az igazságosság, Batman a bűn elleni harc, Wonder Woman az igazság (szó szerint, az Igazság szelleme egy agyaggólembe zárva)…
Azért is könnyebb idézni, mert több eposzi pillanatuk van. A Marvelnél 2008-ban marha nagy feneket kerítettek a titkos inváziónak, egy olyan dolognak, ami a DC-nél eredetileg (mármint amiről Bendis lenyúlta) csak egy sima történet volt JLA-n. Míg a Bendisangyalok legnagyobb dobása az volt, hogy összebalhéztak egy New York-i bandavezérrel, addig a JLA-nél az istenekkel megküzdeni majdnem a napi rutin része.
Ez a másik, ahol különböznek. A Marvelnél az események alapvetően olyan skálán mozognak, ami könnyen felfogható, és ha valami már túlmutat egy városon, abból egész csinradatta lesz. DC-nél egyszerűen grandiózus méretekben gondolkoznak. A Földet megmenteni csuklógyakorlat, ami már nagy esemény, az minimum univerzumokra hat ki, és ez egyszerűen olyan lépték, amit nehéz átlátni.
A Marvelt könnyebb szeretni, mert még manapság, a nulla szerkesztői kontroll mellett is egy nagy, egységes világ, ahol sok minden összefügg sok más egyébbel. A DC olyan, mint a görög mítoszok: hiába egy világ, mégis egyedi énekek gyűjteménye. Viszont pont emiatt könnyebb is felemlegetni a nagy pillanatokat.
A Marvelnél én is könnyebben mondok érákat vagy egész sorozatokat, amiket ki lehet emelni, viszont a DC-nél tucatjával vannak a különálló pillanatok, amik örökre fennmaradnak. Míg a marvelnél Gwen Stacy halálának ereje, jelentősége és lassan az emléke is kikopik, mióta nem kötelező Peternek háromhavonta egyszer bőgnie egy kicsit miatta (plusz Pók-Gwen bőven túlnőtte magát a negyven éve halott elődjén), addig a lassan harmincéves Arkham Asylumot vagy a még régebbi Killing Joke-ot a mai napig újra és újra kell nyomni.
Ezt a hangulatot célozná az Eaglemoss csomagja is, de ott az eredeti széria sokszor inkább a friss dolgokat fedte le, vagy egyszerűen csak arra mentek rá, hogy sok szereplő legyen benne, és valaki majd csak elviszi a hátán. De lesznek még ott jók. Ha tartják az eredetit, a 13-as sajna itthon bukni fog, pedig egy remekmű, de ott lesz majd a 17-18-as, ami a magyar kiadásnak régi adóssága; valamivel később a 28-30 az egyik legerősebb rész,, a 46-47 meg egy akkora fordítói bukta lesz, mint ide Lacháza; láttam a mostani fordítójuk unkáját, esélye sem lesz egy kemény politikai szöveg ellen, pláne, hogy kelleni fog hozzá a fél ezüstkor legalább felszínes ismerete, hogy ne fordítsa a felét félre.
