Dale-ből sokkal később lett eredetileg is bármi a megmentendő szépségen túl, és számomra a régi Flashek egyik legrosszabb pontja az volt, hogy Dale-t elrabolják, 6 oldal múlva megmentik, és vagy még azon vagy akövetkező csíkban megint elrabolják, és e a folyamat kb. tízszer ismétlődött meg, mielőtt a karakter kimozdult volna a holtpontról. Imádom a régi ponyvákat, de vannak klisék, amik nagyon nem állták ki az idő próbáját.
Flash itt igazából magabiztos akar lenni, majd később jobban kiviláglik, hogy olyan macsós figura lett, aki a körülményektől függetlenül kiáll és megmondja a frankót, csak nem önteltségből, hanem mert így akar segíteni. A professzorkodással majd azt az amúgy elég jó taktikai érzékét és haditudását magyarázzák, amire az eredetiben összesen annyi magyarázat volt, hogy rögbis, így jól ismeri a stratégiát (ami nem rossz, de nem bánom, hogy valami intellektiálisabbra cserélték, igaz, így kicsit übermensch lett itt).
Elismerem, a mostani Buck jobb feltámasztás, de rosszabbul van írva. Ez a Flash-mini kegyetlenül pörög és rengeteg karaktert mozgat már most meg, a Bucknál meg lassan egy éve megy a sztori, de még feleannyi se történt, mint a Flash-miniben. Ennek ellenére persze az is lesz jövőre (Kendra már írogatja is be, köszönet neki érte), de a kettő közül nekem még a Flash a tetszősebb. Pláne Ming miatt. Talán a legjobb újjáélesztés, amit eddig a harmincas évek figuráinak sorából láttam, Straczynski Twelve-jét és Alex Ross Superpowersét is beleértve.
