Háború 2. történet
Valami oknál fogva nem tudtam megnyitni a kezdőoldalt ezért nem tudtam elolvasni, hogy mi is van odaírva.
A történet grafikailag talán bárgyúnak és igénytelennek tűnhet, pedig nagyon jól megkomponált képekkel találkozunk benne.
Nagyon tetszik, ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre sötétebbek lesznek a szövegdobozok, és a végére teljesen elfeketedik.
A történet egyrészről sablonos, vagyis tartalmaz olyan elemeket, amelyek főleg az amerikai, de manapság egyre több európai történetben megtalálhatók, -pl a mesterlövészt mindig apja viszi el vadászni fiatal korában, és egy állatot ejt el, együtt fekve apjával a hóban, vagy fűben.
Maga a történet a katona örök kettősségét közelíti meg. Pontosabban a "régi" katonák kettősségét. Ugyanis Vietnam és Afganisztán után egyre kevesebb katona került szemtől szembe az ellenséggel. ma már robot-bombák, lézeres irányzékok és egyéb ketyerék ölnek, a katonának a közelben sem kell lennie. Így nem élheti át azt, hogy "ténylegesen megölt" valakit. Nem kell a szemébe néznie. (Jó speciele a mesterlövészeket vegyük ki a szórásból, bár a haditechnikában egyre kevesebb a szerepük, inkább a rendőri erőket erősítik). Nem szembesül az ellenség testi valójával. Ennek igazán nagy , úgymond drámai kivetülése az első világháború. Előtte az utolsó nagy háború a porosz volt, meg néhány itáliai összecsapás, leszámítva a gyarmati harcokat,(amiket valljuk be az európai "művelt" hadvezetés, és katonák inkább barbár tudatlanok elleni mészárlásnak neveztek) meg az 1900-as évek elején néhány kisebb konfliktust, ami azért nem mozgatott meg túlságosan nagy tömegeket európai ember nem volt háborúban. Így 1914-ben olyan emberek vonultak hadba, akiknek talán az apjuk sem volt háborúban soha, először európa történetében. a háború 4 éve alatt ennek tudható is betudható a sok szellemi sérült, megbomlott elméjű ember. hiszen az ellenség sokszor alig 40 méterre volt, és lőni kellett rá, látta, ahogy kifröccsen a vére, halotta a csaták utáni napokban a sebesültek eszeveszett ordítását (mert azért ne legyünk naívak, és ne higgyük el, amit a filmeken látunk. bizony az emberek alig 20 százaléka halt meg azonnal az ágyútűz, vagy lövés okozta sebektől. Ha az ellenség lőtt a szanitécekre, - márpedig ez volt az első háború, amikor lőttek rájuk, akkor nem tudták elhagyni a lövészárkot, és a haldoklók egész éjjel, vagy akár több napig is ordíthattak haláltusájukban.) Gondoljunk bele, milyen érzés lehetett hallani a csendes néma nyári éjszakát széthasogató üvöltéseket, sírásokat, imákat, legalább hatféle nyelven és fülükre szorított kézzel próbálni elaludni. De az ujjaik között beszivárogtak a hangok és sokszor ismerős hangok is. a bajtárs, barát, netán testvér. Ugyanez volt igaz a korra, amibe a történet vezet minket. Hiszen akár egy család két külön tagja is harcolhatott egymás ellen.
Aztán a gyerekek a háborúban. Amióta a világ-világ mindig ott voltak.(akár a magyar történelmet is nézhetjük, apródok, hadsegédek, debosok, küldöncök stbb.. Dobó mellett, Rákóczi mellett, Bem mellett stb... ) Megölni egy gyereket... nos... Én megmondom őszintén senkit nem tudnék, de gyereket még elképzelni sem. Úgy gondolom, a bűnök között ez az egyik legnagyobb bűn a világon, de a Háború sajnos más világ. Ez akkora morális és mentális khívás lehetett egy katonának, amit nem lehet leírni.
És ezt az egészet egyetlen mondattal áthúzhatjuk: DE ez a parancs. Ha nem teszi lelövik. ha megteszi kitüntetik. a katona engedelmeskedni "született". Bármilyen legyen is a parancs. A háború soha nem a józan belátás helye. Még ha tudja is, hogy nem helyes, tenni kell a dolgát.
Az időpont is sokat lemond. 1781. Yorktown, az egyik utolsó csata volt ebben a háborúban. Hősünk meghasonlott, belefáradt, jövőkép nélküli, mint megannyi katona az évezredek során, és szimbolizálja mindazokat, akik sok százan, ezren, millióan meghasonlottak, mert vélt, vagy valós célokért hadba vonultak.
A háború nemcsak a csatatéren pusztít, hanem a lelkekben is, és miután vége van és nem térnek haza, akik hadba vonultak, folytatja pusztítását mind lélekben, mind testben az otthonmaradtak között...
Tetszett, várom a folytatást, a következő történetet.
