Ahhoz azért ez túl kicsi. Valószínűsíthetőbb, hogy Farek következő nagy tervezete fog inkább ott landolni.
És most pár szó arról, hogy szerintem miért ez a sztori az egész Angyal-részleg, ha nem az oldal leggyengébb és legtöbb csalódást hozó sztorija:
A dolog a címnél kezdődik. A magyar tükörfordítás, szóval még a fordítási torzulással se kell törődni, vagyis szó szerint eredetileg is azzal az ígérettel jelent meg, hogy ez lesz a Bosszú Angyalainak utolsó története.
A gond az, hogy jelek szerint ez a két füzet kb. 20 évvel későbbi eseményeket mesél el, és ez a bizonyos utolsó történet valahol eltévedt útközben. Ugyanis a címbéli csapat gyakorlatilag két tagból áll, Pymből és Darázsból, ami erővel a Vision & the Scarlet Witch is egy Bosszúangyal-sorozat volt. Rajtuk kívül van itt egy F4-tag, egy X-Men és három utód, akik közül kettővel annyit törődünk, hogy két oldal alatt megöljük, a harmadik meg, akivel a legtöbbet foglalkozunk, egyrészt semmiben sem különbözik attól, akinek a helyét elvileg átvette, csak annyiban, hogy kifejezetten értésünkre adták, hogy soha nem volt Bosszúangyal.
Szóval vannak a Bosszúangyalaink, akik nem Bosszúangyalok, és van az utolsó összecsapásunk, ami nem elég, hogy bizonyos szempontból cliffhangerrel végződik, ami eléggé ellentmond az "utolsó történet" elvének, de úgy igazából a sztorinak sincs kimondott vége.
Mert mi ez a hatalmas nagy fenyegetés, ami mindent überel? Ultron és Kang összefogtak. És ettől most ámuldozni kellene. Szerintem a Zsákon lévő régi Angyalok között találunk vagy fél tucat olyan füzetet, amikor ennél sokkal komolyabb gonoszcsoportosulással kellett a csapatnak szembenéznie, igaz, azok a Bosszú Angyalai is voltak, nem pedig a Pym és pajtásai.
Tehát van egy Kangünk, akinek a szerepe az, hogy pózokban áll és marha magabiztos - ami nagyban különbözik a többi megnyivánulásától, amikor többnyire pózokban áll és roppant magabiztos - csak míg eddig Kang igyekezett egy stratéga szemszögéből nézni a harcait és komoly taktikai érzéket mutatni, addig most a nagyszerű terve a füzetben a következő: kihívjuk őket egy nyílt terepre és fejjel nekik rontunk. Évezredek hódítója, hölgyek és urak, akinek a komoly ötlete az, hogy felvonultatunk két bandát, és mindenki csépelje a másikat. És később is látjuk, hogy nincs semmi plusz trükk, semmi csavar, egyszerű verőemberként ment oda. Igen. Mert ebből máris süt az epikusság.
A másik Ultron, a narrátorunk. Az, hogy magában monologizálja végig sötét, komor, morózus hangulatában, már nem is vehető bajnak, elvégre 1995-ös füzet, és ilyentájt még az örökké vidám és humorizáló Pókembernek is arra futotta, hogy az éjszakai esőben egy háztetőn monologizáljon, mert akkoriban egyesek azt hitték, hogy ez a divat és hogy ez a legcsekélyebb mértékben is jó vagy hatásos egy film noir vásznán túl. (Megjegyzés, bár azóta Frank Milleren és pár Image-írón kívül mindenki felfogta: nem az.)
Az, hogy Ultron végül olyan robot lett, ami megpróbál minél "emberibb" lenni, nem igazán róható fel hibának. Elkoptatott, gyenge klisé, de végső soron az összes fiktív robot vagy emberré akar válni, vagy egy érzelemmentes, logikát istenítő "szörnyeteggé" válik, középút nincs. PAD valószínűleg úgy gondolta, hogy Ultron eddig az utóbbi volt, most megnézi, milyen az előbbivel.
Nos, igazság szerint az előbbivel tudjátok, milyen? Mint akármelyik tucatgonosz a képregény kiadása előtti 30 évből. Semmi plusz, egy olyan karakter, aki bosszút akar állni az apafiguráján a képzelt elhagyatottságáért, és amikor megkapja, nem tudja, mihez kezdjen vele. Unalmas, elcsépelt, sokat látott, még Marvelben is.
Persze most lehetne mondani, de hogy ezek ketten akkor is veszélyesek, mert hogy kicsinálták az új Angyalokat.
Igen. Rájuk dobtak egy nagy bombát. Ez még Ennisnél is harmatgyengének találták egyesek, amikor kínjában csak ezt tudta kitalálni az X-Men ellen az amúgy félelmetesen ostobán megírt Punisher-What Ifben, de amúgy sem véletlen, hogy az írók nem igazán használják ezt, mert ennél ötlettelenebb, bugyutább módja nincs egy megoldhatatlannak tűnő helyzet elvarrására: dobj rá egy nagy bombát. Ami persze most remekül beválik, mert eddig egyetlen ellenfél se gondolt erre az elmúlt negyven évben, erre a teljesen forradalmi lépésre, és valószínűleg egy minden felszereléssel ellátott katonai komplexumnál fel se tűnt volna egy marha nagy objektum közeledte. Az meg, hogy a dupla oldalas, két petatonnás nukleáris töltet még annyira se képes, hogy kicsit megpörkölje az alapzatot, sőt, komplett helyiségek maradnak egyben, csak tovább erősíti a bomba deus ex ostoba mivoltát, és hogy PAD mennyire szenvedhetett, amíg kitalálja, hogyan intézze el, hogy csak az a néhány általa kiválasztott szereplő maradjon. Ami azért volt fontos, mert amint Sólyomszemék hirtelen felbukkantak (ami természetesen egyáltalán nem volt meglepő, végig tudni lehetett, hogy segíteni fognak, bármennyire magyarázták az ellenkezőjét, elvégre feltűnően háromszor annyi helyet kaptak, mint minden más ex-Angyal), az ellenfeleknek elég hamar befellegzett. Ennyire nem volt igazán komoly fenyegetésnek vehető ez a nagy veszély, bár ha jobban belegondolunk, maximum az író próbálta annak beállítani, mert a saját világának általa írt karakterei sem voltak hajlandóak megerőltetni magukat annyira komolytalan volt ez a veszély. Pláne, hogy ha egyszer annyira el akarták volna intézni az Angyalokat, valószínűleg nem tetemre hívják őket, vagy ha mégis, akkor nem ököllel püflegelik őket, hanem az első oldalakon látható módon az összegyűlt resztlire is küldenek egy atomot, és mese vége, mi nyertünk. De nem, mert ez a történet annyira következetlen, hogy még az ellenségek se tudják, hogy mit akarnak, kivéve a Kaszást, akitől cserébe minden második mondatban halljuk: "Meg fogom ölni a testvéremet, mert... meg fogom ölni a testvéremet, amiért... meg fogom ölni a testvéremet. Mondtam már, hogy hú, de nagyon meg fogom ölni a testvéremet? Hogy miért? Hát mert meg fogom ölni a testvéremet! Grr." Igazi, sokrétű karakter. Ha mélyebben a felszín alá nézünk, kiderül, hogy feltételezhetően a bosszú hajtja, de ez persze nem biztos, mert túl kétértelműen célozgat a jövőbeli terveivel kapcsolatban, hogy kikövetkeztethessük.
Persze ezt az egészet valamivel ki kellett tölteni, szóval volt két fajta töltelékünk: az utazgatás és a visszatekintés.
Az utazgatás már másodszorra kezdett unalmas lenni, ugyanis az egész gyakorlatilag egy kifejtett toborzás volt: "Szia, Ultron visszatért, befostunk tőle, mert most már ballonkabátot visel, szóval nagyon komoly a helyzet, jössz segíteni?" Amire vagy igen, vagy nem a válasz. Igen esetén megyünk tovább, nem esetén eltöltünk plusz egy oldalt azzal, hogy miért nem, majd megyünk tovább.
Ezt Wein hasonló esetben, amikor összeállította az új X-Ment, nem harminc, hanem két oldalban letudta. És nem is volt ennyire unalmasan elnyújtott.
A visszaemlékezések kapcsán mondanám, hogy vannak jó ötletek, de igazság szerint nincsenek. Mert végső soron miért is nem áll rendelkezésre az ismert Bosszúangyalok többsége?
Amerika Kapitány elnök lett, de lelőtték. Ezt honnan tudjuk? Egy szövegbubiból! Sue Storm és Amazon egy megmagyarázatlan esemény során eltűntek. Ezt honnan tudjuk? Egy szövegbubiból! Thor, Herkules és még sokan mások eltűntek egy nagy katasztrófa során. Erre már kapunk egy teljes panelt. Cserébe nem tudjuk, hogyan tűntek el, mi volt az a veszély - ami valószínűleg sokkal izgalmasabb volt, mint ez a vontatott valami, amit itt kapunk - és pontosan milyen természetű volt, hogy csak úgy eltűntek benne az istenek? Kit érdekel, hisz ha kifejtenénk, Ultron három panellel kevesebbet monologizálhatna arról, amiről az eddigi harmincnyolc oldalon! Ne mutassuk itt meg a valódi múltbéli történeteket, hogy mik történtek valójában, elég ha megemlítjük, hogy eltűntek, és akkor nem kell az írónak olyanokon agyalni, hogy kitaláljon valami hátteret és magyarázkodjon, egyszerűen eltűntek és kész, mit kíváncsiskodik itt mindenki, inkább nesze, Pym beszélget két oldalt Pókemberrel arról, hogy az nem jön.
Csak aztán valahol a második füzet kétharmadánál Peter David egyszer csak a monitorra nézet, és látta, hogy már a harmincadik oldalt írja, és még mindenki csak pofázik, ezért szó szerint egyszer csak felbukkan Pym előtt Ultron, beszélgetnek, a következő oldalon meg már mindneki bunyózik mindenkivel. És ez a nagy, héroszi csata. Semmi felvezetés, semmi feszültségépítés (mondjuk eddig se volt), egyszer csak ott van mindenki és verekszik. Majd amikor vége, mindenki elköszön és megy tovább. Tehát igen, a nagy "Utolsó történet" valójában egy rengeteg szövegeléssel és zéró effektív múltba tekintéssel átszőtt közönséges bunyó, ami valószínűleg annyira nem tetszett a szerkesztőknek, hogy még egy sima BA-füzetbe se akarták belerakni, annyira közönséges.
Sőt, mivel ez volt a festő első amerikai megbízása, szerintem a folyamat úgy nézett ki, hogy bejelentkezett, ők meg előkapartak egy forgatókönyvet a csak újoncoknak szóló asztalfiókból, ahová olyasmiket raknak, amivel nem akarják feleslegesen pazarolni a bevált alkotóik idejét, ő meg megfestette, és gondolták, kiadjuk prestige-ben, hátha a szép külsőtől megveszik. (Amúgy nem, és ez a sztori máig az elfeledett BA-történetek sorát gyarapítja.)
